Nehéz Zene

Ritkán, vagy nagy ritkán jelentkező sorozatunkban időtlen klasszikusokat kutatunk, melyek gyökeresen új értelmezésekre adtak ihletet. Zenei témák, dalok eredetiben, majd adaptálva, vagy fenekestül felforgatva.

Depeche Mode:  Enjoy the silence

Depeche Mode nélkül egészen másképp nézne ki napjaink zenei világa, nem lett volna Bonanza Banzáj, és az elektronikus zenék is több lépéssel hátrébb járnának. Egyik legismertebb-bár talán nem a legjobb-  nótájuk nem más, mint az Enjoy the silence.  Ez a dallam egyike azoknak, amelyek csontig beleívódtak a 90-es évek zenéin nevelkedett generációba. Kár is ragozni. Egyértelmű klasszikus, nem is kerülhette e, hogy egy tucat bőrt ne húzzanak le róla. Lássuk mit hoztak ki belőle az évek során.

Tori Amos régi motoros a feldolgozásokban, minden kétséget kizáróan az eddigi legbetegebb adaptációja a Slayer Raining Bloodja volt, de erre zongorakísérete sem lehet panaszunk, ismét nem hazudtolta meg magát, ami a szokatlan harmóniákkal való játékot illeti. Mivel a Nehézzene stábja egyedül ennél a videónál kattintott többször is a replay gombra, ezt ajánlja további hallgatózásra.

A Lacuna Coil eredetileg mainsteam gót metalban utazik, ennek megfelelően a lehangolt gitárfosás + visszhangos szinti + fekete hajú énekesnő és/vagy mély hangú énekes kombináció nem lepett meg túlságosan. Nem bonyolítják túl, és szinte semmi új ötletet nem adtak hozzá, de legalább bólogatni lehet rá.

Akármilyen bugyutának is tűnhet elsőre, ez a francia trió vitte a legtöbb fantáziát a számba, még azt is elnézzük a harangjátékos figurának, hogy a hangszerét egy csöppet leamortizálja a nagy igyekezetben, viszont a tartós mosolyra fakasztásunkból kifolyólag megérdemelnek egy erős négyest.

A következő versenyzőnk a rendkívül népes amerikai utcazenész társadalmat gyarapítja. A hegedűszólóját a new york-i metró egyik csomópontjában vették fel, ahol talán még a klasszikus heavy metal elemekkel feltupírozott Depeche Mode feldolgozások sem mindennapiak. A produkciót Lajkó Félix és Edvin Marton figyelmébe ajánljuk.

A Keane-t már rég elkönyveltük a brit töketlen pop egyik elévülhetetlen alapzenekarának, és szokás szerint ezzel sem tapasztják a fotelbe az embert, de mégis kellemes hallatnivalót nyújt bár azóta sem értjük, hogy an tudnak basszusgitár nélkül élni.

Ezek után élvezzük a csendet.