Nehéz Zene

Ismét sikerült elkésni, cserébe összetalálkoztam tegnapelőtti röpinterjúszerűség-alanyommal, Johannes Finkkel, később a koncerten elismerően bólogatott ő is. Két este alatt lejött a koncepció, a nehezen emészthetőtől haladunk a lightosabb zenékig, bár a mai este összességében a tradicionálisabb vonalat fogja képviselni, mindenesetre szakítunk a berlini stílussal, az biztos. Visszatérve a tegnapra: Saga Quartet (LT), Aki Takase Fats Waller Projekt (D), Emilie Parisien Quartet (F), és egy nagy kedvenc, Dresch Quintet (H). (fotó: Balogh Anikó)

Saga Quartet
Fogalmam sincs miért, de összekeveredett bennem a litván és a norvég kortárs jazz képe, így egy letisztult, alapvetően meditatív és bölcs jelleget árasztó zenére számítottam, aztán meg jól meglepődtem. A litvánok ugyanis az észak balkánja, legalábbis a Saga Quartet (Liudas Mockunas - szaxofon, klarinét, Dmitrij Golovanov - billentyű, Vytis Nivinskas - nagybőgő, Marijus Aleksa - dob) valami ilyesmi érzést keltett. Zaklatott, kiszámíthatatlan zenét hoztak, amiben pillanatról pillanatra történt valami meglepő, az összhatás pedig kicsit talán sokkolta is a hallójáratokat, a bevezetőben említett Fink ezen a koncerten nagyon örült.
Aki Takase Fats Waller Project
Rövid szünet után hogy az este ne csak az egyes koncerteken belül, hanem úgy általában is megteljen furcsaságokkal és szürrealitással, az Aki Takase Fats Waller Projekt következett. Ha tegnapelőtt Lotte Anker koncertjét performanszhoz hasonlítottam, akkor a tegnapi második fellépő koncertje komédia, vagy inkább bohózat. Van egy stílus, az ún. stride zongorázás, ami egyfelől technikában igényel nemkommersz játékot (a bal kéz hozza a basszust és az akkordokat is, és pörgős, skálázgatós improvizációk vannak), másrészt a zenekarral kiegészült összhatás nagyon hajaz a dixielandre. Egy furcsa formáció volt ez. Az Aki Takase - zongora, Rudi Mahall - basszusklarinét, Axel Dörner - harsona, Eugene Chadbourne - ének, bendzsó, gitár, és Paul Lovens - dob alkotta quintet amellett, hogy egy instrumentális színtársulat benyomását keltette (Chadbourne konkrétan úgy néz ki, mint Doki a Vissza a jövőbe trilógiából, és olyan, mint egy bohóc, énekével Louis Armstrongot és Ella Fitzgeraldot idézte, természetesen parodizálva). Valószínűleg nem tudatos művésziség, hanem az emberi mivoltunk adta korlátok miatt, de helyenként el-elcsúszott a zongora ritmusban, ezt leszámítva egy felszabadító, mókás produkció volt az övék, a waller-i örökség jegyében.

 


 
Emile ParisienNem csak én csúsztam, hanem a program is, így a Jazz Dómba szintén késve érkeztem, már elkezdődött a francia Emile Parisien Quartet koncertje. A négy zenész (Emile Parisien - szaxofon, Julien Touery - zongora, Ival Gélugne - bőgő, Sylvain Darrifourcq - dob) játéka a mára már sajnos feloszlott European Mantrára emlékeztetett, csak itt a metálos-rockos húzós riffeket furcsa dallammenetek és sajátos humor helyettesítette. Azért intenzitásban rendesen ott voltak, Darrifourcq lába alatt nem bírta a lábdobpedál, a csere alatti űrt pedig mondanom sem kell, szó szerint hallhatatlanul oldotta meg. A stílus pedig - ez a free jazzes, lehengerlő valami - jól előkészítette az este utolsó koncertjét.

Dresch Mihály az Árgyélus c. lemeze után örök pirospontot kapott nálam, és tegnap sem csalódtam, sőt. Sajátos felállás ez a zDresch Mihályenekar: Dresch Mihály - tenor- és szopránszaxofon, furulya, ének, Lukács Miklós - cimbalom, Bakai Márton - hegedű, Szandai Mátyás - bőgő, Baló István - dob. Ilyen apparátussal játszottak olyan zenét, ami ízig-vérig a magyar ember lelkének szóló jazz. A népzenei motívumok, a pusztai hangulatot megidéző visszhangos furulya, majd az ebből etno-funkba átcsapó stíluskavalkád... száz százalék hazai. Vulgarativusban megkockáztatom, hogy az ember egy ilyen koncert alatt szokta a bokáját le. Eszembe jutott így egy másik nagy formátum, Lajkó Félix, akinek idevágó etno-funkos mutatványa a következő pénteki zenész témája lesz. Az egyetlen ok amiért nem lehetne összeereszteni Dresch-el, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

Ma este pedig light napot tartok (vagy legalábbis ezt hiszem): Oláh Kálmán -Meelis Vind - Barcza Horváth József- Markus Ketola, Tóth Viktor - Henry Franklin - Robert Kliz (Tóth Viktor is favorit), Han Bennink Trio, és SG5. Egyetlen negatívuma ennek a fesztiválnak, hogy hamar vége van, és közben dolgozni kell, szóval a közönség nagy része általában próbál nem belesüllyedni a vegetálásba, hanem odafigyelni, így a mai nap is egy újabb kihívás...

 

Leírás

„A zene politikailag gyanús dolog”
(Settembrini)

A világ legjobb zenéi. - A fusion jazz-től a thrash metalig. Nehézzene. Nem könnyű.

Levél nekünk

Keresés

Keres

Bejelentkezés

Felhasználó:

Jelszó:

Belépés Regisztráció

IGEN Cikkgyűjtő

Utolsó hozzászólások

  • Nincsenek hozzászólások.

© 2008-2024, IGEN