Nehéz Zene

Tegnapra a programfüzet alapján pihenőnapot vártam, így is lett. Ez leginkább ott érhető tetten, hogy a Trafóban gyakorlatilag teltház volt, az előző két napon jóval kevesebben voltak. A mai Magyar Dal napját leszámítva tegnap volt a legtöbb magyar vonatkozású fellépő, négy zenekarból három. Oláh Kálmán - Meelis Vind - Barcza Horváth József - Markus Ketola, Tóth Viktor - Henry Franklin - Robert Ikiz, Han Bennink Trio, SG5.

Meelis VindA teltház miatt már csak a legfelső sorban jutott hely, ez persze mit sem vont le az élvezetből.Oláh Kálmán zongorista nem csak itthon, hanem nemzetközi szinten is rendkívül elismert, 2006-ban a BMI zeneszerzőverseny nagydíját, idén pedig a Downbeat négycsillagos lemezkritikáját nyerte el. A maga köré gyűjtött három zenésszel (Meelis Vind - klarinét, Barcza Horváth József - bőgő, Markus Ketola - dob) azt a fajta kellemes elegyet játszották, ami a megszokott szerkezetekkel, de újszerű, nem megszokott hangzással dolgozik. Jó volt, de nem különösebben átütő, ezt betudom annak hogy az előző két napon olyan nehézzenei dózist kaptam ami után egy egyszerű Süss fel nap is sok lenne.
Tóth Viktor
A fáradtság és telítettség ellenére Tóth Viktor nagyot ütött. Elfogult vagyok mert egyik kedvencem, de a tegnapi program óriási volt. Henry Franklinnel, az élő bőgőlegendával aki akkora formátumokkal játszott együtt mint Freddie Hubbard és Count Basie (!), valamint Robert Ikiz dobossal egy nagyon szabad, minimális kötöttségű zenét játszottak. Nekem a zongora még mindig hiányzik egy szaxofon-bőgő-dob mellé, pláne, hogy nem egy olyan dalt játszottak amelybe nagyon belehallottam az akkordokat, de ettől függetlenül hangulatilag, befogadhatóságilag és zeneileg is az egyik legjobb produkció volt itt a fesztiválon.

 


 

Simon ToldamBár még be is mondták, hogy a Jazz Dóm programja késik, ismét nem sikerült legyőzni az időpontokat, Han Bennink triója már javában zajongott. A dobos mellett Joachim Badenhorst szaxofonos, és a Lotte Anker mellett megismert őrült slide-zongorista Simon Toldam játszott. Az első két "limonádé" mellé igazi improvizatív, nehéz zene volt az övék. Külön rejtvény is volt, játszottak egy számot, amelyet Bennink Puskás Öcsivel hozott összefüggésbe a felkonfban, a harmóniákat és a zenét hallgatva próbáltam összefüggést keresni, hiába. Talán a cselek, vagy a csibészes fordulatok, mindenesetre tiszteletadás volt a javából.

Subicz GáborAz este utolsó fellépője a hazai SG5 (Subicz Gábor - trombita, Lukács Gábor - szaxofon, Benkő Dávid - billentyű, Feke Zsolt - nagybőgő, Benkó Ákos - dib), fúziós jazz-funk hiphop stb. zenekar volt. Subicz a bemutatkozáskor nagyon a szívemből szólt, azt mondta azért nem szeret a jazz fesztiválra járni, mert zenészként egész évben gyakorol, aztán eljön ide, és olyan zenészeket lát olyan színvonalon játszani, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni. Azért őket sem kell félteni, a fesztivál viszonylatában a már nagyon hiányzó könnyed, szórakoztató zenét játszották, nagy erővel, jó technikával. Egyik zenész sem játszotta le a Holdat az égről, és ez jó is volt így, együtt szólva egy nagyon lendületes, szerethető produkció volt ez. Bizonyára az idő szűke miatt nem játszhattak többet, elhallgattam volna még, befejezetlen volt ez a rövid koncert, ehhez a műfajhoz hosszabb koncert passzol. Furcsa módon nagyon kevesen voltak, Han Benninken és az SG5-ön is, a Ráday utca kávézóiról nincs információ, de remélem, hogy a közönség ha a Dómba nem is, de oda azért benézett.

Elérkeztünk a zárónaphoz, a Fesztiválszínházban 19:30-tól Rita Marcotulli - Bebo Ferrara Duo, vendég Szakcsi Lakatos Béla, őket a francia-német MKMB Quartet követi majd, ez olyan közepesen nehéz zene, olyasmi lehet majd mint első nap volt.

Ismét sikerült elkésni, cserébe összetalálkoztam tegnapelőtti röpinterjúszerűség-alanyommal, Johannes Finkkel, később a koncerten elismerően bólogatott ő is. Két este alatt lejött a koncepció, a nehezen emészthetőtől haladunk a lightosabb zenékig, bár a mai este összességében a tradicionálisabb vonalat fogja képviselni, mindenesetre szakítunk a berlini stílussal, az biztos. Visszatérve a tegnapra: Saga Quartet (LT), Aki Takase Fats Waller Projekt (D), Emilie Parisien Quartet (F), és egy nagy kedvenc, Dresch Quintet (H). (fotó: Balogh Anikó)

Saga Quartet
Fogalmam sincs miért, de összekeveredett bennem a litván és a norvég kortárs jazz képe, így egy letisztult, alapvetően meditatív és bölcs jelleget árasztó zenére számítottam, aztán meg jól meglepődtem. A litvánok ugyanis az észak balkánja, legalábbis a Saga Quartet (Liudas Mockunas - szaxofon, klarinét, Dmitrij Golovanov - billentyű, Vytis Nivinskas - nagybőgő, Marijus Aleksa - dob) valami ilyesmi érzést keltett. Zaklatott, kiszámíthatatlan zenét hoztak, amiben pillanatról pillanatra történt valami meglepő, az összhatás pedig kicsit talán sokkolta is a hallójáratokat, a bevezetőben említett Fink ezen a koncerten nagyon örült.
Aki Takase Fats Waller Project
Rövid szünet után hogy az este ne csak az egyes koncerteken belül, hanem úgy általában is megteljen furcsaságokkal és szürrealitással, az Aki Takase Fats Waller Projekt következett. Ha tegnapelőtt Lotte Anker koncertjét performanszhoz hasonlítottam, akkor a tegnapi második fellépő koncertje komédia, vagy inkább bohózat. Van egy stílus, az ún. stride zongorázás, ami egyfelől technikában igényel nemkommersz játékot (a bal kéz hozza a basszust és az akkordokat is, és pörgős, skálázgatós improvizációk vannak), másrészt a zenekarral kiegészült összhatás nagyon hajaz a dixielandre. Egy furcsa formáció volt ez. Az Aki Takase - zongora, Rudi Mahall - basszusklarinét, Axel Dörner - harsona, Eugene Chadbourne - ének, bendzsó, gitár, és Paul Lovens - dob alkotta quintet amellett, hogy egy instrumentális színtársulat benyomását keltette (Chadbourne konkrétan úgy néz ki, mint Doki a Vissza a jövőbe trilógiából, és olyan, mint egy bohóc, énekével Louis Armstrongot és Ella Fitzgeraldot idézte, természetesen parodizálva). Valószínűleg nem tudatos művésziség, hanem az emberi mivoltunk adta korlátok miatt, de helyenként el-elcsúszott a zongora ritmusban, ezt leszámítva egy felszabadító, mókás produkció volt az övék, a waller-i örökség jegyében.

 


 
Emile ParisienNem csak én csúsztam, hanem a program is, így a Jazz Dómba szintén késve érkeztem, már elkezdődött a francia Emile Parisien Quartet koncertje. A négy zenész (Emile Parisien - szaxofon, Julien Touery - zongora, Ival Gélugne - bőgő, Sylvain Darrifourcq - dob) játéka a mára már sajnos feloszlott European Mantrára emlékeztetett, csak itt a metálos-rockos húzós riffeket furcsa dallammenetek és sajátos humor helyettesítette. Azért intenzitásban rendesen ott voltak, Darrifourcq lába alatt nem bírta a lábdobpedál, a csere alatti űrt pedig mondanom sem kell, szó szerint hallhatatlanul oldotta meg. A stílus pedig - ez a free jazzes, lehengerlő valami - jól előkészítette az este utolsó koncertjét.

Dresch Mihály az Árgyélus c. lemeze után örök pirospontot kapott nálam, és tegnap sem csalódtam, sőt. Sajátos felállás ez a zDresch Mihályenekar: Dresch Mihály - tenor- és szopránszaxofon, furulya, ének, Lukács Miklós - cimbalom, Bakai Márton - hegedű, Szandai Mátyás - bőgő, Baló István - dob. Ilyen apparátussal játszottak olyan zenét, ami ízig-vérig a magyar ember lelkének szóló jazz. A népzenei motívumok, a pusztai hangulatot megidéző visszhangos furulya, majd az ebből etno-funkba átcsapó stíluskavalkád... száz százalék hazai. Vulgarativusban megkockáztatom, hogy az ember egy ilyen koncert alatt szokta a bokáját le. Eszembe jutott így egy másik nagy formátum, Lajkó Félix, akinek idevágó etno-funkos mutatványa a következő pénteki zenész témája lesz. Az egyetlen ok amiért nem lehetne összeereszteni Dresch-el, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

Ma este pedig light napot tartok (vagy legalábbis ezt hiszem): Oláh Kálmán -Meelis Vind - Barcza Horváth József- Markus Ketola, Tóth Viktor - Henry Franklin - Robert Kliz (Tóth Viktor is favorit), Han Bennink Trio, és SG5. Egyetlen negatívuma ennek a fesztiválnak, hogy hamar vége van, és közben dolgozni kell, szóval a közönség nagy része általában próbál nem belesüllyedni a vegetálásba, hanem odafigyelni, így a mai nap is egy újabb kihívás...

 

A tegnapi este a fesztivál szellemiségének jegyében a maximálisan előremutató, a zene fogalmát sajátosan újraértelmező zenekarokról szólt, egy kis emészthetőbbel feloldva.
Erdmann 3000, Lotte Anker September Quartet, Bacsó Kristóf Quartet, Hans Ulrik Quintet.

Erdmann 3000A Trafó teljesen tömve volt, a német zenekar koncertjére már csak a lépcsőn maradt hely, és bár késve értünk oda, még jóval utánunk is jöttek be emberek. Sokan a hagyományos értelemben vett koncertre számítottak, azonban a tegnapi este első két zenekara sokkal inkább adott performanszt, mint koncertet. Az Erdmann 3000 laikus füllel hallgatva az alábbi volt: lüktetés nélküli össze-vissza csapkodó dob (John Schröder), önkívületi állapotban rángatózó bőgős (Johannes Fink), egy dülöngélő, macskát imitáló gitáros (Frank Möbus), és egy szaxofonos, akiről fogalmunk sincs, mit csinál (Daniel Erdmann). Ezt a fajta egyveleget berlini stílusnak nevezik, és a Quartet immáron tíz éve művelik.

Holott messze nem erről volt szó, ezzel kapcsolatban tegnap megvilágosodtam. A koncert után a pultnál összetalálkoztam Finkkel, és kihasználva a nagyjából soha vissza nem térő alkalmatm faggatózni kezdtem. Elmondta, hogy ők a színpadon a zenét nem célnak, hanem eszköznek tekintve képeket, illetve hangulatokat festenek le, hol együtt szólózva, hol csak egy hangszert kiemelve a többi közül. Ilyen füllel hallgatva ez egy elég sajátos, zeneileg mindenképpen meghatározó élmény, ami kiterjeszti a zene fogalmát a hallgató számára. Ezt felismerve a fesztivál további része izgalmasnak ígérkezik. Fink mondott még pár érdekes dolgot, kérdeztem őt fesztiválokról, kiemelte a Montreaux-i jazzfesztivált, ahol a színvonal szerinte évről évre romlik, folylamatosan fordul vissza a tradicionális jazzhez, amely a fentiek függvényében nyilvánvalóan annyira már nem pálya. Elmondta, hogy a Budapesti Jazz Fesztiválon a megszokottnál sokkal nagyobb közönség van, amely egyrészt meglepő, másrészt becsülendő, harmadrészt inspiráló. Szóval kedves magyar közönség, meg vagyunk dicsérve.


Lotte Anker és Kresten OsgoodLotte Anker zenekara az immáron újraértelmezett zene fogalmával a zsebemben óriási élmény volt. A hangulatfestéshez kiváló zenészeket gyűjtött maga mellé, és helyenként ténylegesen át is csaptak performanszba. A zongorista Simon Toldam például mindenféle apró tárgyakkal (gondolom valami speciálisan erre megalkotott készletből) pakolta tele a húrokat, sajátos hangzásokat előidézve ezzel. Tőle láttam először slide-zongorázást. Nils Davidsen bőgős játékában a hangszerből kicsalható hangok és zajok aránya megközelítőleg azonos volt, bár ezt majd' mindenkiről el lehetne mondani, nem csupán a zenét, hanem magát a hangszert is újraértelmezték. Kresten Osgood, a szimpatikus bohóc kinézetű dobos pedig egyenesen el is szakadt hangszerétől, különböző méretű vascsöveken dobolt, illetve trombitaként használta őket, az egész egy folyamatosan változó, hol kaotikus, hol letisztult, de mindig elképesztően intenzív és nagy hatásokat előidéző zenét játszottak.


Fekete Kovács Kornél
Mivel nincs Közraktár sátor, az este további része a Művészetek Palotájának külterületén felállított sátorban zajlott tovább, a Bacsó Kristóf Quartettel. Az odajutás bkv-val kicsit nehézkes, így oda is késve érkeztem. Ez már jóval könnyebben befogadható zene volt a magyar élvonalból: Bacsó Kristóf - szaxofon, Fekete-Kovács Kornél - szárnykürt, Szandai Mátyás - bőgő, Németh Ferenc - dob. A zenekar később kiegészült Oláh Tzumó Árpád billentyűssel. Funkos, jazz-rockos, sajátosan disszonáns, jól megkomponált számokat játszottak, teret engedve mindenkinek az improvizációhoz. Kicsit furcsa érzésem volt, nem éreztem azt a sugárzó örömöt rajtuk, mint a külföldi zenészeken éreztem, de ezt betudom a késői időpontnak és az itthoni zenészlét szépségeinek.
Kasper Tanberg
Az estét a dán Hans Ulrik Quintet zárta, ők inkább az érzelmesebb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb zenei vonalat képviselték. Pihentető volt a fülnek, jó volt hallgatni, nagyon technikás zenészek nagyon figyelnek egymásra, bár helyenként mintha nem lett volna egységes a koncepció, de ezen a szinten ezt is elő lehet úgy adni, hogy az passzoljon, és nekik sikerült is. A koncert után levontam a konzekvenciát: az északi jazz zenészek leginkább rajzfilmfigurákra hasonlítanak, de mindenesetre nagyon aranyos fejük van.
Ma este Saga Quartet, Aki Takase Fats Waller Projekt, Georgi Kornazov's Horizons Quintet, és Dresch Mihályék. Skandináv este.

Ha igaz a mondás, hogy amilyen az első nap, olyan lesz a többi is, akkor a nehézzene és jazz rajongók alaposan felköthetik a füleiket a hetedik MOL-Budapest Jazz Fesztiválon. Lars Danielsson Quartet, David Linx - Diederik Wissels Quartet - Winand Gábor, beszámoló.

Az előző évek jazz fesztiváljaiból kiindulva némiképp megütköztem azon, hogy Gőz László tradicionális zenéről beszél a nyitókoncert kapcsán, aztán rájöttem, hogy mint minden, ez is relatív. Amikor mutattam ismerősöknek Lars Danielsson-ról (bőgő) videót, volt aki nemes egyszerűséggel macskazenének titulálta, volt aki szerint még éppen elmegy ostikategória, és volt aki majd megőrült, annyira tetszett neki.

Tegnap én a legutolsó opciót választottam, zseniális volt amit a svéd-lengyel-angol quartet letett az asztalra. A koncert Danielsson szólójával indult, megadta az alaphangot. Szélsőséges dinamikával, ügyes üveghangos akkordokkal operálva előre vetítette azt amire valahol számítani lehetett, de mégis örül neki az ember amikor ténylegesen hallja.
Lars Danielsson
A teljes zenekar (Magnus Öström (SE) - dob, Leszek Mozdzer (PL) - zongora, John Parricelli (GB) - gitár) játékban hozta amit kell, kicsit furcsa volt, hogy Danielsson néha hamisan játszott, valószínűleg direkt, ezen a szinten azért nem szoktak melléfogni. A törtütetmes balkáni zenétől az ír-bartókos blues alapig minden volt, igazi multistyle. Külön tetszett Parricelli játéka, aki végig nagyon szerényen, a többieket megtámogatva játszott, és ebből észrevétlenül tudott hozzásimulni a zongora improvizációhoz. Mozdzer, a lengyelek egyik toronymagasan jegyzett zongoristája pedig egész este a maximumot hozta. Különösen akkor hárult rá nagyobb szerep amikor csak duóban játszott Danielssonnal.

A koncert végén persze egy ráadásszámot muszáj volt eljátszani, a közönség nem hagyta annyiban, így meglepetésként az érthetetlen vezetéknevű svéd énekesnővel, Ceciliaval kiegészülve játszottak egy remek, balladásabb jellegű dalt.

A jó zene rövidtávon addiktívvá tesz, most éppen Danielsson-függő lettem.



Szünet után következett a szintén sok nemzetiségű David Linx-Diederik Wissels Quartet - Winand Gábor formáció. Bevallom őszintén, annyira nem szeretem azt a fajta vokális jazz-t, amikor az énekesek mint hangszer vannak jelen, de ez a koncert meglepően jó volt, másra számítottam. David Linx

David Linx (B) amolyan showman. Miközben énekel, tulajdonképpen magyaráz, viccelődik a zenészekkel és a közönséggel, tapsoltatja őket, táncol, sétálgat, beszélget a hangmérnökkel, hogy melyik monitorba mit kér, szóval jól érzi magát a színpadon. A vele fellépő quartet (Diederik Wissels (F) - zongora, Christophe Wallemme (F) - bőgő, Stephane Huchard (F) - dob) hihetetlen energikus, az éneket nagyon jól kiemelő játékkal volt jelen, Wissels hosszú dallammenetei jól passzoltak ehhez a szintén törtebb ritmusokkal operáló egyveleghez, ami érdekes módon sokszor átcsapott kommerszebb jazz-be úgy, hogy a vokállal megőrizte újszerű, modern jellegét.

Aztán a koncert félidejében csatlakozott Winand is. A fentebb említett stílusidegenségem folytán kíváncsi voltam, mit kezd egymással két hasonló stílusú vokalista a színpadon, és hát nagyon kellemeset csalódtam. A két énekes hihetetlenül érezte egymást, tökéletes összhangban, egymást nem túlénekelve, leénekelve a színpadról, már-már örömzenébe átcsapóan zenéltek.

A húzós, kedvcsináló nyitány után ma egy hosszú este, Erdmann 3000 (D), Lotte Anker September Quintet (DK), Bacsó Kristóf, végezetül Hans Ulrik Quartet (DK).

 

Újra öt nap jazz [+]

2009. szeptember 8. 11:22 / Deák Endre

Mol Jazz Fesztivál 2009

Hetedszerre gyűlik össze Budapesten az európai jazz élvonala. A nemzetközi szinten is elismert MOL Jazz Fesztivál híres arról, hogy teret enged a messzemenőkig modern, nem kifejezetten tradicionális jazz-nek, így olyan furcsaságok is színpadra kerülnek, mint a belga zenebohócok (Trio Grande, 2008), vagy norvég jazz-metal-psycho-trash-funky (Eivind Aarset Quartet, 2008).

Idén az észak-európaiaké és a skandinávoké a főszerep, Dánia, Finnország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Németország és Svédország jazz-kiválóságai zenélnek nekünk öt napot. Persze az itthoni jazz is képviselteti magát, Szakcsi Lakatos Béla, Oláh Kálmán, a nagy kedvenc Tóth Viktor nemzetközi formációikkal. Külön esemény a Magyar Dal Napja, ahol csak magyar előadók játszanak. A felhozatal impozáns: Berki Tamás, Szőke Nikoletta, Váczi Eszter, Winand Gábor, Charlie, Babos Band, Mizar, Modern Art Orchestra és még sokan mások. Ahogy az elmúlt négy évben, idén is napi tudósítás lesz, remélhetőleg jó minőségű fényképekkel.

Húzós öt nap elé nézünk, ha valami, akkor ez nehézzene. Nagyon nehéz.

Egy kis ízelítő...

Lars Danielsson (SE)

Tóth Viktor (H)

Leírás

„A zene politikailag gyanús dolog”
(Settembrini)

A világ legjobb zenéi. - A fusion jazz-től a thrash metalig. Nehézzene. Nem könnyű.

Levél nekünk

Keresés

Keres

Bejelentkezés

Felhasználó:

Jelszó:

Belépés Regisztráció

IGEN Cikkgyűjtő

Utolsó hozzászólások

© 2008-2018, IGEN