Nehéz Zene

Az egyik legkeresettebb hazai gitáros, kultikus mind a mainstream, mind az underground színterein, rajongói pedig időről időre követelik egykori kimittudos felvételét honlapjának fórumán. A Lukács Petával készült interjú eredetileg az IgenHír magazinban jelent meg.

Igaz, hogy az első Bikini koncerted előtt mindenestül egyszer próbáltatok?

Ha nem is egyszer, legfeljebb kétszer. Egy hétfői napon hívott fel Lojzi (Németh Alajos, basszusgitáros), kedden adta oda a megtanulandó felvételeket, szerdán és csütörtökön próbáltunk egy jót, szombaton pedig irány a koncert.

Nem piskóta.

Igazság szerint nem volt nehéz. Zenéjüket, a legnagyobb slágereket (nem kevés van!) már korábban is ismertem. A session-zenélés sem volt idegen számomra: mármint a helyzet, hogy gyorsan kell megtanulni valami újat. Ugyan eredetileg csak a nyári turnéra beszéltük meg az együttműködést, hamar kiderült, hogy hosszú távon is működni fog a dolog. Először kissé megijedtem, hiszen tudtam, hogy a Bikininek nagyon sok koncertje van, tehát relatív sok elfoglaltsággal jár, és nem tudtam, hogy az egyéb dolgaimnak ez mennyire mehet a rovására.

Milyen a hangulat mostanság a zenekarban?

Külön találkozni, iszogatni viszonylag keveset jártunk össze, de ez érthető, hiszen rengeteget játszunk. Egy zenekarban, aminek évi száz-százharminc fellépése van, a közösség egyáltalán nem csak arról szól, hogy ki milyen profi zenész, vagy mit csinál a zenekarban. Az csak egy szerep, ami egy koncerten másfél óráig tart. Előtte viszont utazunk három-négy órát, meg utána is hazafele: hogy abban az időszakban mi történik, ha nem is legfontosabb, de legalább olyan lényeges; el tudjuk-e viselni egymás hülyeségeit, egymás lábszagát, a fáradtságot.

Tovább

BG-t és zenéjét tisztességes Nehézzene-drukkereknek nem nagyon kell bemutatni. A beszélgetés 2007-ben készült az IgenHír magazin számára. Egysörös életút-intejúnak indult, kétsörös oláhibolyázás és panterázás lett.

A honlapodon ez olvasható: "három évesen kezdtem dobolni önszántamból, majd hattól tizenkét éves koromig vettem órákat". Sőt, a régi Fodo honlapon még arról is szólt anekdota, hogy már a bilin ülve váltott kézzel doboltál. Van ebben valami sorsszerűség?

Persze. Erről nem is tudok tudatosan gondolkodni; adatott, bennem volt, van és kész. Benne van a szervezetemben, ami valahol az életemet is működteti. Még csak nem is öröklött, hiszen igazi zenész nem volt a családomban. Talán a sok zenehallgatás is közrejátszhatott; amikor kicsi voltam, nagyon sok jó zene szólt otthon apám révén, ami valószínűleg sok alapot adott.

Ezek közül jöttek az első hatások is?

Igen. Két dal volt, amit magamtól kezdtem el játszani hallás után, egy komolytalan dobszerkón: Herbie Hancock Chameleon-ja és Dave Brubeck Take Five-ja.

Bár ilyen díj vagy cím nyilvánvalóan nincs, több zenészfórumon is megkaptad, hogy te vagy "Magyarország legjobb dobosa". Szerinted ez milyen?

Nincs olyan, hogy legjobb. Csak arra törekszem, hogy jó zenész legyek. Ez nem versengés; hogyha ilyesmin gondolkodnék, máris meg lenne lőve az egész.

Hány működő formációban vagy jelenleg aktív?

A Kaltenecker Trióban, a European Mantrában (ami a saját zenekarom), a Juhász Gábor Trióban, Charlie zenekarában, illetve László Attilával is van egy kvintettünk. Oláh Cumo Árpival is működik egy formáció, ami sajnos ritkán áll össze, de azért nevezhető aktívnak.

És a Hazugmagazin, amit a Supernemes Szabival nyomtok?

A HM egy alkalmi, szeretetteljes "hobbizenekar". Csak kedvenc nótákat játszunk, ami 80 százalékban Police-t jelent. A kezdeményezés egyébként Szabitól és Ádámtól (Nagy Ádám a Roy és Ádámból) jött még annak idején.

Tovább