Nehéz Zene

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

Michael Manring freestyle nyomja a basszgitárt.

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

Az instrumentális zene magasiskolája

Kicsit visszanyúlunk az időben, röpke 113 évvel, mikor is egy szép késő őszi este a festői Frankfurt am Mainban felcsendül az akkor 32 éves Richard Strauss Nitzsche hasonló című műve által ihletett monumentális szimfonikus költeményének nyitánya, az Imígyen szóla Zarathustra Enleitung címet viselő tétele:

Kis érdekesség, hogy lássuk, Strauss nem kicsiben játszott, ehhez a műhöz az alábbi hangszeres apparátus szükségeltetik: három fuvola két pikoló, három oboa, angolkürt, három klarinét, basszusklarinét, három fagott, kontrafagott, hat kürt, négy trombita, három harsona, két tuba, két üstdob, nagydob, cintányér, triangulum, harangjáték, orgona, két hárfa, tizenhat hegedű (I és II), tizenkét mélyhegedű, tizenkét gordonka és nyolc nagybőgő.

Miután nagyott fordult a zenevilág kockája, és olyan fincsi dolgok alakultak ki, mint a funky, 1973-ban egy akkor még nem annyira ismert figura, bizonyos Eumir Deodato gitáros egy latin jazz stílusú big banddel tisztelgett Strauss halhatatlanja előtt:

Eumir ezen húzása még abban az évben Grammy-díjat ért, a legjobb hangszeres előadó kategóriában, valamint az akkori slágerlistákon is igen előkelő helyen szerepelt, Amerikában második, Kanadában harmadik, Angliában pedig a hetedik helyre került, tegye fel a kezét aki szerint nem megérdemelten.

Variációk egy témára [4.] [+]

2009. október 3. 15:00 / PZM

Ritkán, vagy nagy ritkán jelentkező sorozatunkban időtlen klasszikusokat kutatunk, melyek gyökeresen új értelmezésekre adtak ihletet. Zenei témák, dalok eredetiben, majd adaptálva, vagy fenekestül felforgatva.

Depeche Mode:  Enjoy the silence

Depeche Mode nélkül egészen másképp nézne ki napjaink zenei világa, nem lett volna Bonanza Banzáj, és az elektronikus zenék is több lépéssel hátrébb járnának. Egyik legismertebb-bár talán nem a legjobb-  nótájuk nem más, mint az Enjoy the silence.  Ez a dallam egyike azoknak, amelyek csontig beleívódtak a 90-es évek zenéin nevelkedett generációba. Kár is ragozni. Egyértelmű klasszikus, nem is kerülhette e, hogy egy tucat bőrt ne húzzanak le róla. Lássuk mit hoztak ki belőle az évek során.

Tori Amos régi motoros a feldolgozásokban, minden kétséget kizáróan az eddigi legbetegebb adaptációja a Slayer Raining Bloodja volt, de erre zongorakísérete sem lehet panaszunk, ismét nem hazudtolta meg magát, ami a szokatlan harmóniákkal való játékot illeti. Mivel a Nehézzene stábja egyedül ennél a videónál kattintott többször is a replay gombra, ezt ajánlja további hallgatózásra.

A Lacuna Coil eredetileg mainsteam gót metalban utazik, ennek megfelelően a lehangolt gitárfosás + visszhangos szinti + fekete hajú énekesnő és/vagy mély hangú énekes kombináció nem lepett meg túlságosan. Nem bonyolítják túl, és szinte semmi új ötletet nem adtak hozzá, de legalább bólogatni lehet rá.

Akármilyen bugyutának is tűnhet elsőre, ez a francia trió vitte a legtöbb fantáziát a számba, még azt is elnézzük a harangjátékos figurának, hogy a hangszerét egy csöppet leamortizálja a nagy igyekezetben, viszont a tartós mosolyra fakasztásunkból kifolyólag megérdemelnek egy erős négyest.

A következő versenyzőnk a rendkívül népes amerikai utcazenész társadalmat gyarapítja. A hegedűszólóját a new york-i metró egyik csomópontjában vették fel, ahol talán még a klasszikus heavy metal elemekkel feltupírozott Depeche Mode feldolgozások sem mindennapiak. A produkciót Lajkó Félix és Edvin Marton figyelmébe ajánljuk.

A Keane-t már rég elkönyveltük a brit töketlen pop egyik elévülhetetlen alapzenekarának, és szokás szerint ezzel sem tapasztják a fotelbe az embert, de mégis kellemes hallatnivalót nyújt bár azóta sem értjük, hogy an tudnak basszusgitár nélkül élni.

Ezek után élvezzük a csendet.

Cimkék: variációk

A svájci dobos zseni talán leghíresebb kísérleti formációjával, a Nerve-vel érkezett Magyarországra szeptember 22-én. Ezúttal a jazzkedvelők maradtak hoppon, mert Jojo 2 óra erejéig tényleg a padlásra tette jazz-ben elért eredményeit, ugyanis a Nerve megalakulásakor nem másra vállalkozott, mint az elektronikus zenék, szűkebben a drumandbass szabályait alapul véve valami nagyon furcsát alkosson. Hozzá kell tenni, hogy e műfaj instrumentálissá konvertálása nem egyszerű mesterség, nem is elsősorban a dobos, hanem például a basszusgitáros részéről. Nem csoda hogy összesen kb. ötven kiló effekt hevert a színpadon, a hibátlan hangzás kedvéért.

Ha instrumentális drumandbassről beszélünk, akkor mindjárt ott van a műfaj egyik legpopulárisabbnak számító Pendulum, akik legújabban szintén élőhangszerekkel lépnek fel,  A hazai porondon pedig a Brains próbálkozik hasonlóval, nem kis sikerrel, illetve a Nerve aznapi előzenekara az Uno Y Medio, a Másfél tagjaiból verbuválódott legújabb projekt Mc Zeek-kel kiegészülve. A Másfél zenéjéből eddig sem hiányoztak a z elektronikus zenei elemek, azonban ez a projekt szinte kizárólag a jungle és a drumandbass szerzeményekre specializálódott. Pörgős műsorral érkeztek, de a közönséget mégsem sikerült beindítani. Ujj Zoltán továbbra is remek dobos, és Lukács Leventének a szaxofon mellett még mindig a delay és a reverb effekt a legjobb barátja. Más körülmények –nem a Nerve előtt- bizonyára a közönség is lelkesebben fogadta volna őket.

Az évek során már megszokhattuk az A38-tól, hogy a hangosítás terén élen jár a budapesti klubok körében, ez szerencsére ezen az estén sem volt másképp. Már a hangolásnál érezni lehetett, hogy a Nerve nem fog szűkmarkúan bánni az alacsonyabb hangfrekvenciákkal, kristálytiszta, puha, velőtrázó basszusok töltötték be a termet, és ekkor még nem hallottunk semmit a produkcióból. A zenészek lassacskán megérkeztek a színpadra, utoljára a dobos, akit nem meglepő módon a legnagyobb ováció fogadott. Az első benyomások egyike volt, hogy Jojo Mayer játékán kívül a virtuozitás nem volt jellemző a zenészekre. John Davis basszusgitáros persze kiválóan játszott, kimért pontos basszusfutamaival méltó partnere volt Jojo-nak a ritmusszekcióban, de mindvégig a stílus adta kereteken belül maradt, nem merészkedett túl messzire. A harmadik tag Takuya Nakamura, aki a billentyűs hangszerekért, trombitáért, furcsa zajokért és egy beazonosíthatatlan elektromos sípért volt felelős, szintén csak másodhegedűs volt. A színpadi felálláson kívül jelen volt még egy negyedik rejtőzködő figura, Roli Mosimann, aki szerepkörét az elő hangdekonstrukció kifejezéssel írta körül. Mellesleg szintén dobos, bár producerként ismertebb és Jojo Mayer honfitársa is. A közönség soraiból szinte lehetetlen volt megállapítani mit is csinált valójában, több mint valószínű, hogy egy keverő sáncai mögött különféle effekteket kezelt.

A koncert első felében Mayerék egy gyors körsétát tettek napjaink gépzenéinek rengetegében. Megidézték például angliai underground termékeny talaján kicsírázott dubstep hangzásvilágát, amely elsősorban a dub-tól örökölt visszhangos dobokról és a jellegzetes triolás bassline-ról ismerhető fel. Ezután átváltottak techno-ba néhány percig a negyedekre érkező lábdoboknak jutott főszerep.  Ezek után szép lassan fel-felbukkantak az ismertebb Nerve szerzemények. A zenei élményt a vetítések, és fényeffektek is színesítették kb. 3-4 VJ dolgozott egy időben az ügyön. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy a szólókkal fukar módon bántak, de ez érthető is, mert a stílus egyszerűen nem kívánta meg, a drumandbassnek mindig is a groove volt a hajtóereje. A legtöbb puskaport természetesen a visszatapsolások utánra tartogatták a dobfelszerelés és a közönség hallójáratai jócskán kaptak apait-anyait.  A koncert egészéről és általában a Nerve-ről elmondható, hogy zenéjük nagy része ugyan a drumandbassből építkezik, mégsem lehet összehasonlítani a „valódi” dnb szerzeményekkel. Ha nagyon erőlködnék, be lehetne sorolni egy két skatulyába, de nem érdemes. Mayerék zseniális módon az elektronikus zenék jellegét vették át, nem pedig olcsó kópiákat akartak gyártani. Ezúton üzennék Jojo-nak, hogy itt lenne az ideje elgondolkozni egy reggae formáción is.

Leírás

„A zene politikailag gyanús dolog”
(Settembrini)

A világ legjobb zenéi. - A fusion jazz-től a thrash metalig. Nehézzene. Nem könnyű.

Levél nekünk

Keresés

Keres

Bejelentkezés

Felhasználó:

Jelszó:

Belépés Regisztráció

IGEN Cikkgyűjtő

Utolsó hozzászólások

  • Nincsenek hozzászólások.

© 2008-2018, IGEN