Nehéz Zene

Ha igaz a mondás, hogy amilyen az első nap, olyan lesz a többi is, akkor a nehézzene és jazz rajongók alaposan felköthetik a füleiket a hetedik MOL-Budapest Jazz Fesztiválon. Lars Danielsson Quartet, David Linx - Diederik Wissels Quartet - Winand Gábor, beszámoló.

Az előző évek jazz fesztiváljaiból kiindulva némiképp megütköztem azon, hogy Gőz László tradicionális zenéről beszél a nyitókoncert kapcsán, aztán rájöttem, hogy mint minden, ez is relatív. Amikor mutattam ismerősöknek Lars Danielsson-ról (bőgő) videót, volt aki nemes egyszerűséggel macskazenének titulálta, volt aki szerint még éppen elmegy ostikategória, és volt aki majd megőrült, annyira tetszett neki.

Tegnap én a legutolsó opciót választottam, zseniális volt amit a svéd-lengyel-angol quartet letett az asztalra. A koncert Danielsson szólójával indult, megadta az alaphangot. Szélsőséges dinamikával, ügyes üveghangos akkordokkal operálva előre vetítette azt amire valahol számítani lehetett, de mégis örül neki az ember amikor ténylegesen hallja.

A teljes zenekar (Magnus Öström (SE) - dob, Leszek Mozdzer (PL) - zongora, John Parricelli (GB) - gitár) játékban hozta amit kell, kicsit furcsa volt, hogy Danielsson néha hamisan játszott, valószínűleg direkt, ezen a szinten azért nem szoktak melléfogni. A törtütetmes balkáni zenétől az ír-bartókos blues alapig minden volt, igazi multistyle. Külön tetszett Parricelli játéka, aki végig nagyon szerényen, a többieket megtámogatva játszott, és ebből észrevétlenül tudott hozzásimulni a zongora improvizációhoz. Mozdzer, a lengyelek egyik toronymagasan jegyzett zongoristája pedig egész este a maximumot hozta. Különösen akkor hárult rá nagyobb szerep amikor csak duóban játszott Danielssonnal.

A koncert végén persze egy ráadásszámot muszáj volt eljátszani, a közönség nem hagyta annyiban, így meglepetésként az érthetetlen vezetéknevű svéd énekesnővel, Ceciliaval kiegészülve játszottak egy remek, balladásabb jellegű dalt.

A jó zene rövidtávon addiktívvá tesz, most éppen Danielsson-függő lettem.

Szünet után következett a szintén sok nemzetiségű David Linx-Diederik Wissels Quartet - Winand Gábor formáció. Bevallom őszintén, annyira nem szeretem azt a fajta vokális jazz-t, amikor az énekesek mint hangszer vannak jelen, de ez a koncert meglepően jó volt, másra számítottam.

David Linx (B) amolyan showman. Miközben énekel, tulajdonképpen magyaráz, viccelődik a zenészekkel és a közönséggel, tapsoltatja őket, táncol, sétálgat, beszélget a hangmérnökkel, hogy melyik monitorba mit kér, szóval jól érzi magát a színpadon. A vele fellépő quartet (Diederik Wissels (F) - zongora, Christophe Wallemme (F) - bőgő, Stephane Huchard (F) - dob) hihetetlen energikus, az éneket nagyon jól kiemelő játékkal volt jelen, Wissels hosszú dallammenetei jól passzoltak ehhez a szintén törtebb ritmusokkal operáló egyveleghez, ami érdekes módon sokszor átcsapott kommerszebb jazz-be úgy, hogy a vokállal megőrizte újszerű, modern jellegét.

Aztán a koncert félidejében csatlakozott Winand is. A fentebb említett stílusidegenségem folytán kíváncsi voltam, mit kezd egymással két hasonló stílusú vokalista a színpadon, és hát nagyon kellemeset csalódtam. A két énekes hihetetlenül érezte egymást, tökéletes összhangban, egymást nem túlénekelve, leénekelve a színpadról, már-már örömzenébe átcsapóan zenéltek.

A húzós, kedvcsináló nyitány után ma egy hosszú este, Erdmann 3000 (D), Lotte Anker September Quintet (DK), Bacsó Kristóf, végezetül Hans Ulrik Quartet (DK).